Trivandrum és egész napos motorozás Ponmudi-ra

Kanyakumariból Trivandrumba vonattal mentünk. Most már annyira lazára vettük a figurát, hogy vonatjegyet sem vettünk előre, szépen indulás előtt odasétáltam a pénztárhoz és kértem két jegyet. A Trivandrumba tartó vonat szinte üres volt, alig volt rajta valaki, kb. az egész kocsiban egyedül ültünk. Éppen átadtuk magunkat az utazás örömének, amikor egyszer csak tapsolásra lettem figyelmes, majd megjelent két transzvesztita, hogy ébresztő, figyelem, adjunk nekik pénzt. Hát csak lestem, hogy ezekkel mi van, női ruhába öltözött férfiak felverték az egész vonatot, hogy már pedig adakozzunk. Szerencsére hamar továbbálltak, de pár perc után megjelent még egy hármas ugyan ilyen figura. Az egyik persze kiszúrt magának minket, hogy fehér külföldiek vagyunk és adjunk már nekik pénzt és keményen elkezdett magyarázni, Indiaiul. Volt vagy 180 magas, semmi nőiesség nem szorult belé, főleg, ahogy arrogánsan mondta a magáét. Próbáltunk nem tudomást venni róla, de ez nem ment könnyen, már azt kezdtem nézni, hogy ha balhé van és kezd elfajulni a dolog, akkor kinek a segítségére számíthatok, de a vonat szinte üres volt, így kezdtem megijedni egy kicsit, mire pár megvető pillantás közepette, de elmentek. Innentől már hála nyugodt volt az utunk Trivandrumig.

Trivandrum

Trivandrumban már a vasútállomásról látszott, hogy nem kis város, ami igaz is, mert még reptere is van, ahol az egyik végéből egészen jól lehet spot-olni. A városka, Kovalam, amit kinéztünk magunknak innen 15km-re délre van, de ez majd egy másik történet lesz, a lényeg, hogy mi robogóval jártuk be a várost, de aki bátor, az neki mehet a helyi buszjáratoknak, mert abból van bőven. Szóval szereztünk egy rozoga kis robogót is nekiveselkedtünk. A város mérete már onnan is látszik, hogy mire délről újra elértük a vasútállomást, megtettünk egy fél nagykörútnyi utat, és az állomás mondhatni a város déli részén van. Akár hányszor jártunk bent Trivandrumban, a központi részén mindig irgalmatlan nagy dugók vannak és akkor mi még nem is a csúcsidőben voltunk. A forgalom ugyan olyan eszeveszett, mint bárhol máshol Indiában, csak hatványozottabban.  Hiába van 2-3 sáv, mindenki megy össze vissza, hiába nem lehet mondjuk jobbra kanyarodni, senkit nem zavar. A buszok a legdurvábbak, néha 2-3 sávon keresztül kanyarodnak minden irányjelzés nélkül, olyan helyen, ahol nem is számítanál rá.

Trivandrum zoo

Trivandrumban – a mi szerencsénkre – egy helyre rakták az összes, turistákat érdeklő dolgokat, így az állatkert és a múzeumok egy helyen vannak. Trivandrumnak nagyon jó kis állatkertje van, kemény 20 rúpia a belépő – igen, 80 Ft -, mindenképpen megéri megnézni. Van mindenféle állat, sok madár, víziló, krokodil és nagyon sok őz, amin én meglepődtem. Ezen kívül olyan fákkal és növényekkel vannak az állatok körbevéve, amiket otthon biztosan nem lát az ember, igazi dzsungeles az élővilág, mindez a város közepén. Bár azt hiszem, hogy a legnagyobb látványosságnak mi számítottunk, mert az állatkertet és a múzeumokat inkább a helyiek látogatják, teli volt helyi turistával, akik valószínűleg fehéret még soha az életben nem láttak élőben, így nagy meglepetés voltunk nekik, ment is a „Hi”-ozás rendesen. A Trivandrumi állatkertet múzeumok veszik körül, van itt múzeum mindenféle kitömött és preparált állattal, van múzeum, ahol régi, 4000 éves kőből faragott játékokat lehet megtekinteni, tehát megéri azt az 5-10 rúpiát, amit a belépőkért kérnek el.

Trivandrum múzeum

A múzeumok után a piacra akartunk menni, de útközben elkapott minket az eső, így egy kisebb piacnál tudtunk fedél alá menekülni. A piacon a szokásos műanyag és ruha áradat várt minket a szokásos, igazi csumpi minőségben. Találtunk egy arab éttermet, ahol ettünk egy ilyen gyros-hoz hasonló valamit, komoly 50 rúpiáért (200 Ft). Be kell valljam, jól esett már egy kicsit, hogy nem az agyon fűszeres, curry-s, csípős Indiait esszük. De a legjobb a sült krumpli volt, amióta itt vagyunk, csak egyszer ettünk sült krumplit, mindenhol csak rizst adtak. Persze a krumpliról nem hiányozhatott a Masala fűszerkeverék, mert hát az csak úgy kerek náluk, még Trivandrumban is.

Trivandrum naplemente

Egy másik nap, amikor rossz volt az idő úgy döntöttünk, hogy busszal bemegyünk Trivandrumba. Odafelé normál busszal mentünk, 15 rúpia volt fejenként, míg visszafelé, az új, légkondis, minden jóval felszerelt buszért már pont a dupláját kérték. A normál buszoknak nincs ablakuk, nagyjából felesleges is, az eső ellen egy leereszthető roló véd. A leszállásjelző pedig egy zsineg végig a busz tetejénél, a végén egy csengővel, ami a sofőr feje felett szól. A funkcionalitását teljesen ellátja, nem is kell ennél több. Jegyet amúgy a kalauznál kell venni, minden buszon utazik egy.

Miután leszálltunk a buszról, elmentünk keresni egy szokásos kis kajást, hogy igyunk egy teát, mire útközben egy kisebb csoportba botlottunk, akik nagyon figyeltek valamit a villanyoszlop tövében. Mint kiderült egy bébi kobrát találtak. Igen, a halálos mérgű kígyót. Szerencsére már halott volt, de így is nem kis riadalmat keltett.

Trivandrum buszállomás

A buszállomástól nem messze hasonló piac van, mint ami Kochi-ban volt, több háztömbnyi zöldséges és gyümölcsös, vasárus, vízszerelős, lámpás és persze a műanyagárus. A piac itt is szépen fel volt osztva, egy helyen voltak az ugyan azokat a termékeket árulók, ahogy annak lennie kell.

Kochiban és Trivandrumban ami még közös, hogy teli van a város ékszerésszel. De nem kis boltokkal, hanem hatalmas nagy bevásárlóközpont méretű üzletekkel. Sokszor egy egész, 4-5 emeletes épületben csak ékszerek vannak. Érdekes, hogy ennyi is ilyen méretű üzleteket eltart, de az látszik, hogy aki egy kicsit tehetősebb, az nem fukarkodik az arannyal, van bőven a nőkön is és a férfiakon is lánc, karkötő gyűrű, minden féle, ami fénylik és arany.

Ponmudi

Ha már az ember Trivandrumban jár érdemes elmenni a várostól 60 km-re lévő Ponmudi-ba, ami egy Hill Top, vagyis egy hegytető 1100m-en. Mi egy másik napot választottunk erre, mert nem akartunk a rozoga robogónkkal 160km-t menni, így inkább erre a napra béreltünk egy Royal Enfield-et. Nem akartam úgy elmenni Indiából, hogy nem próbáltam ki a híres neves motort. Hát, mit ne mondjak, az Enfield minden, csak nem egy kényelmes utazómotor, öröm volt 160km után elgémberedve, megfáradtan lekászálódni róla

Ponmudi híres helyi kirándulóhely, a hegytetőre 22 hajtűkanyarral tűzdelt szerpentinen lehet felmenni. Még jó, hogy a 350-es Enfield-el mentük, így legalább lehetett élvezni egy kicsit a motorozást, mert azért az egyhengeresbe szorult egy kis erő, az vitathatatlan és még felfelé is tud húzni rendesen. A helyiek és bőven élvezkednek felfelé, mindenki túrja neki, az összes boyracer előkerül a felcicomázott Swift-ekkel és Alto-kal. Az út felfelé csodálatos, ahogy egyre magasabbra megy az ember, úgy változik a táj, majd egy határ után az út mellett megjelennek a teaültetvények. Ponmudi a különlegesen párás éghajlatának köszönhetően híres a teatermesztéséről, így az egész hegy teli van teacserjékkel. Sajnos – vagy épp jó volt és nem főttünk meg – az idő borongós volt, így a környező hegyekből nem sokat láttunk, de tiszta időben csodás kilátás nyílik fentről. A tető teli volt itt is helyi turistákkal, így megint csak a középpontba kerültünk és ment a sutyorgás és a vigyorgás. Lefelé menet folyamatosan jöttek fel a fiatalok autókkal és motorokkal és mindenki, már jó előre kiabált és üvöltött nekünk. Elvetemültek ezek az indiai fiatalok, az biztos.

Az Einfield egy indiai gyártású motor, melyben próbálták a 20-as évek egyszerű motorját megépíteni a mai kornak megfelelően, ami majdnem sikerült is. Egyszerű a szerkezet, karburátoros egyhengeres motor, 350 vagy 500 cm3-vel. A régebbi változatok még dobfékesek és a váltó és a fék fordítva van, valamint váltani csak felfelé kell. Szerencsére a miénk már kicsit újabb darab volt, így elől tárcsafékkel és a jó, a bal oldalon lévő váltóval. A váltó amúgy fura, mert sokszor sikerült a két fokozat között üresbe tegyem, mintha minden fokozat között lett volna üres is. Mivel benzinszintjelző nincs rajtuk és a fogyasztásáról sem volt semmi infónk így nem tudtuk, hogy mégis mennyit tankoljunk a 160km-es útra. Elsőre tankoltam bő 5 litert, majd még 1,5 rá, ennyiből már csak fel kell, hogy jussunk. Hát feljutottunk, de lefelé már voltak bajok, merthogy elfogyott a benzinünk. Addig, amíg lejtett az út nem volt nagy baj, de néha kellett kicsit felfelé is menni. Megkérdeztem, és a legközelebbi kút bő 10km-re volt, amire emlékeztem is, de ennyit esélytelen lett volna gyalogolni oda, majd vissza. Míg Goa-n minden sarkon lehetett üvegben benzint venni, itt ez esélytelennek bizonyult. Elsőre csak bedadogott, majd szépen folyamatosan lefulladt. Viszont ha meglöktem a motort, hallottam, hogy loccsan benne a benzin, tehát valamennyi minimálisnak még lennie kell benne, így mikor megállt, vártunk egy kicsit, a szivatóval nyomattam egy kis benzint a karburátorba, nagy nehezen beindítottam, majd 2-esben addig mentünk, amíg le nem állt megint. És ez így ment, kilométerről kilométerre egyre közelebb jutottunk a kúthoz, míg végre, szinte száraz tankkal, de begurultunk.

Trivandrum és Kovalam közötti úton kiszúrtunk egy jó kis csirkés kajáldát, ahol grillcsirke, tandoori csirke, minden féle finomság is volt, így betértünk egy estebédre. Mit ne mondjak, a lassan két hónapos utazásunk során megtaláltuk a legjobb éttermet, ilyen finomakat még nem is ettünk, pedig szinte mindenhol csak jókat kajáltunk. Estebéd után azért még megnéztük, hogy mit tud az az Enfield, kicsit meghúzattam neki, aminek az lett az eredménye, hogy megint elkezdett dadogni, de már nem érdekelt, mert a partig lefelé csak gurulni kellett.

Mázlisták vagyunk

Nagyon úgy tűnik, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk, vagy valaki kedvel minket odafent, vagy nem tudom, de általában mázlink van, legalábbis itt. Eddig ugye kétszer fogyott ki a benzinünk, de mind a kétszer megúsztuk gyaloglás nélkül. Most viszont, ahogy hazaértünk Ponmudiból, 10 percre rá akkora vihar kerekedett, hogy ilyet még én sem láttam a 31 évemmel, pedig aztán a Balatonon már láttam hatalmas viharokat, de azok elbújhatnak mellette. Olyan erős szél fújt és úgy esett, hogy fákat döntött ki, pálmafákat csavart ketté, tetőket szedett le, villanyoszlopokat hajlított el, mind ezt 10 perc alatt. Ilyen vihart a helyiek is ritkán láttak, az áram is elment napokra és a főúton a helyzet még rosszabb volt. Szerencse, hogy hazaértünk, mert ha valahol az úton kap el minket ez a semmiből jött vihar, akkor még nagyobb baj is lehetett volna belőle.

A vihar után nyomtunk egy kis katasztrófaturizmust, megnéztük, mi maradt a környékből, mit rombolt le a vihar. Hát eléggé sok mindent! Utána lementünk a tengerpartra és egy csodálatos naplemente tárult a szemünk elé. Olyan színe volt az egének, amilyet nem sűrűn lát az ember. Mindemellett a távolban hatalmas villámokat szórt a vihar, ami még izgalmasabbá tette az eget.

A helyiek fel vannak készülve az ilyenre, ahogy elvonult a vihar, rögtön mindenki nekilátott a romok eltakarításának. Elkezdték felaprítani és elvinni az útból a kidőlt fákat, mindenhol bekapcsolták a hatalmas aggregátorokat. 15perc után a szállásunkon – a víz és áram kivételével – minden olyan volt, mint azelőtt, nyoma sem volt a viharnak. Az utcákon még azért pár napig ott voltak a kidőlt fák, amik vezetékeket rántottak magukkal, de látszik rajtuk, hogy ez nem új nekik, ettől itt még nem áll meg az élet napokra.