Utazás Új–Zélandra

Mindenki azt gondolhatja, hogy nem nagy kaland kimenni Új-Zélandra. Ami persze így is van, hogyha az ember mondjuk 2-3 hétre utazik, de mi ennél egy kicsit hosszabb távra terveztük a kis kiruccanásunkat.

Már ott bajba kerül az ember, hogy milyen légitársasággal repüljön, hiszen nem mindegy, hogy hányszor kell átszállni, merre kezdi az ember az utazását, de a legfontosabb szempont, hogy hány kilót lehet feladni a gépre és hogy mennyi a plusz csomag feladási díja.

Új-Zélandról azt tudni kell, hogy Magyarországról talán csak a Déli-sark van messzebb, tehát egy hosszabb útra kell mindenkinek felkészülni. A repülőjegyeket nézve ez olyan 32-36 óránál kezdődik, és ennél csak feljebb van. A legjobban úgy lehet spórólni az idővel, ha rögtön keletnek repül az ember, tehát mondjuk Isztambulban, Doha-ban vagy Abu Dhabi-ban száll át elsőnek. Ha szerencsés, akkor innen egyből átrepülhet Sydney-be vagy Melbourne-be.

Persze nekünk ez nem felelt meg, mert mindenképpen egy légitársasággal akartam repülni, amit egyedül a BritishAirways ajánlott fel. Aztán kiderült, hogy itt sincs szó egy társaságról, mert a Sydney – Wellington távot már Quantas-al kell megtenni. Annyit nyertünk az egészen, hogy a feladott harmadik csomagot egyből ki tudtam fizetni Wellington-ig, így nem kellett még Sydney-ben is ráfizetni. Bár aztán lehet, hogy másik társaságnál is így lett volna, de ez már nem derül ki.

Hosszas telefonálgatás és egyeztetés után végre megvolt a jegyünk Új-Zélandra, valamikor július magasságában, így szépen elkezdtünk készülni életünk áthelyezésére egy másik világba.  Sorban megcsináltunk minden papírt, lefordítattuk a szükséges dolgokat, próbáltunk elintézni mindent, egyszóval kezdtük felszámolni a hazai életünket. Az utolsó nagy roham kb 3 héttel az indulás előtt kezdődött, amikor már a lakást is el kellett kezdeni kipakolni. De ez nem zajlott ám olyan egyszerűen, mint mondjuk egy költözés, mert ott szépen mindent berámolsz egy dobozba és mehetsz. De itt nem, mert mindent külön kellett rakni, hiszen mi az amit viszel, mi az amit ha kell, utánad postáznak, mi az amit elajándékozol, mi az, amit “kidobsz” és mi az, amit a lakásban hagysz. Szóval nem egyszerű, az utolsó napokban már eléggé stresszes volt ez az egész, sokat nem is aludtam éjszakánként. Végül aztán eljött az utolsó hétvége, amikor már alig volt időnk arra a temérdek teendőre, ami még előttünk állt, és akkor még a pakolásról nem is beszéltünk.

Egyik nap csináltunk egy próbapakolást, hogy legalább azt lássuk, hogy beleférünk-e a három bőröndbe, valamint elég lesz-e az a 69kg, amit feladhatunk csomagként a gépre. Akkor úgy tünt, hogy elég less, vagyis hogy éppen kicentizzük, de jók leszünk. Aztán jött a hétfői indulás előtti vasárnap este, mert hát mikor kezdjünk pakolni, ha nem az utolsó pillanatban. Szépen mindent kiraktunk a szoba közepére, hogy lássuk mi van, de ekkor már kb hajnali 1 volt, így inkább feladtam aznapra. Reggel 6 órai keléssel nekiálltam mindent szépen berámolni a három bőröndbe. Szépen elosztottam mindent, hogyha esetleg az egyik bőröndünk elvész útközben, akkor is legyen mindenünk. Reggel 8-kor ott tartottam, hogy mindhárom bőrönd teli volt, de még vagy két halom ruha és cucc a szoba közepén hevert. Akkor azt hittem, hogy nem fogunk beférni, vagy túllépjük a súlyhatárt, de aztán olyan f10-felé végeztem, szépen mindent betuszkoltam a három bőröndbe és a méricskélés után kiderült, hogy éppen jók vagyunk a 69kg-ra. Ekkor már egy kicsit megnyugodtam, majd még egy kis készülődés és végre irány a reptér.

A reptéren persze a csomagfeladásnál simán belekötöttek a csomagjainkba, mert 3×23 kg-t lehet felvadni, de a British Airways-nél ezek nem összevonhatóak, hiába adsz fel két csomagot egy névvel. Na ekkor jött egy kis balhézás, hogy nehogymár ne, hamár kifizettem horror pénzért a jegyet, vettem plusz csomagot, beszéltem legalább háromszor telefonon velük és azt mondták, hogy mehet egyben, akkor mehessen is. Aztán az egyik hölgy rendes volt és szépen bólintott a dologra, így túlsúly fizetése nélkül adhattuk fel a csomagjainkat.

A csomagok feladva, jött egy gyors könnyes búcsú a barátoktól és a szerettinktől, majd inkább gyorsan bementünk a biztonsági ellenőrzésre, mielőtt mindenkinél jobban eltörik a mécses, de mondhatni, hogy innen már sinen voltunk. Inenntől valahogy minden stressz és feszültség kiment belőlem, teljesen megnyugodtam, tudtam, hogy már jó helyen vagyunk, mi mindent megtettünk, már csak egy röpke 40 órás út  választott el minket Új-Zélandtól.

Bizony, az út 40 órás volt, de sokkal rosszabbnak hangzik, mint amilyen alapvetően volt. Előszőr átmentünk Londonba, a Heathrow-ra, a világ legnagyobb utasforgalmát lebonyolító reptérre. Hát mit ne mondjak, nem semmi, van itt belső buszos transfer, belső metros transzfer, kismillió bolt és persze mégtöbb ember. Az itt eltöltött 5 órás várakozás után végre felültünk a Sydney-i járatra, ami 14 órával később elsőnek megállt Szingapúrban, mert ekkora távolságot nem tud átrepülni egy huzamba. Itt ki kellett szállni a repülőből, hogy feltankolják, kitakarítják, rendbeszedjék. Sajnos a reptéren csak 30 percünk volt, így nagyon szétnézni nem tudtunk, pedig sokan azt mondták, hogy a szingapúri reptér az egyik legszebb. Találtunk egy kis dohányzót kint, ami a szabad ég alatt volt, gondoltuk kimegyünk, szívunk egy kis frisslevegőt. Igen, csak azt felejtettük el, hogy Ázsiában vagyünk, így a friss levegő helyett irgalmatlan meleget és párát kaptunk az arcunkba, így inkább visszamentünk a terminálba. A gyors beszállás után várt még rank egy röpke 8 órás repülő Sydney-ig. Az út alapvetően eseménytelen volt hála, leszámítva, hogy mindkét oldalunkon két-két csecsemő volt, akik majdnem végigsírták az utat. De összességében 3-4 film, több sorozat és több kajálással azért csak kibirtuk az utat Londonból Sydney-be. Itt megint volt jó pár óránk, így többszőr is bejártam a terminált. Szerencsére minden reptéren van free wifi, így netezni, böngészni, de még skype-olni is tudtam az otthoniakkal.

Végre eljött a beszállás ideje az utolsó három és fél órás utunkra. Már mindenki ott tobzódott a kapunál, amikor is bemondták, hogy új gép, új időpont, új kapu. Csodás, valami baj volt a géppel, így gépet kellett cserélni. Csak éppen azt nem mondták meg, hogy az új időpont mikor less, de aztán másfél órával az eredeti induláshoz képest végre sikerült felszálnunk, hogy eljussunk Új-Zélandra.

Hála itt sem volt semmi, a leszállás után a bevándorlási hivatalnál kicsit paráztam, mert eléggé rosszakat olvastam róluk. Azt tudtam, hogy nagyon szigorúak, semmit sem engednek be, szétszednek mindenkit, aki egy kicsit is gyanús, és ha nem vallod be, hogy hoztál valamit és megtalálják nálad, akkor hatalmas büntetés vár rád. Így mi aztán mindent töredelmesen bevallottunk az utolsó csokiig, de a végén aztán semmi nem volt, szépen továbbengedtek és végre beléphettünk Új-Zélandra.

Szerencsénkre Zoliék, akik kint élnek már egy pár hónapja kijöttek elénk és befuvaroztak a szállásra, majd elmentünk egy gyors kis sétára és vacsira a városba, amit ezúton is köszönünk nekik, mert nagyon jól esett a fárasztó út után.

Összességében az a bő 40 óra, amit az utazással töltöttünk sokkal elviselhetőbb volt, mint gondoltuk. Összehasonlítva az Indiai utunkkal, a British Airways-el nem voltam annyira megelégedve, mint a Turkish Airlines-al, ahol sokkal minőségibb ételeket és kiszolgálást kaptunk.