Wellington – az első hetek, az első nehézségek

Megérkezésünk után az első hétre volt szállásunk Wellingtonban, így a legfőbb teendőnk a szálláskeresés volt. Persze bőven kűzdöttünk a jetlag-el, mert azért sokat – és főleg pihentetőt – nem aludtunk a 41 órás utunk alatt. Az első napokban, hogy ne csak aludjunk próbáltunk átállni az itten életritmusra, sokat sétáltunk, túristáskodtunk, felfedeztük Wellingtont, de azért általában a fáradtság győzőtt. Szandra ezt nemes egyszerűséggel egy 18 órás alvással megoldotta, nekem már kissé nehezebb volt, napokon át ébredtem fel hajnali 2 kor és órákon át nem tudtam elaludni, de aztán végülis sikerült beállni.

Az első hétre egy fiatal párnál béreltünk egy szobát Wellingtonban, Newtown városrészben. Nagyon jó fejek voltak, rendesek, használhattunk mindent, amit csak akartunk, de a legjobb az elektromos ágymelegítő volt. Mert annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, hogy éljen, jön a nyár, hát azért attól még messze voltunk. Ráadásul az itten házakról azt kell tudni, hogy a szigetelést távolról sem ismerik valamint a fűtés az pár elektromos fűtőtestből – jó esetben olajradiátorból – áll és a nappaliban egy fűtős légkondiból, amit itt heatpump-nak hívnak és csak fűtésre használnak. Rögtön az első napokban olyan hideg volt, mint télen, ami mondjuk nem jelent 7-8 foknál hidegebbet, de egy fűtetlen, szigetelésmentes házban ez nem olyan kényelmes, tehát ezért lett az ágymelegítő a legjobb barátunk az első héten. Rögtön kellett is szerezzünk pár meleg cuccot, mert a Zoli tanácsára nem nagyon hoztunk semmi meleget, hiszen itt a nyár. Ami lehet, hogy nekik, 4 év Írország után meleg volt, de nekünk 8 hónap nyaralás után nem annyira 🙂

Az első szállásadóink Wellingtonban

Szépen lassacskán felfedeztük a környéket, jártuk a várost és megállapítottuk, hogy Wellington gyönyörű. Nagyon kicsi a belváros, kb akkora az egész, mint Budapesten az V. kerület. Maga a város azért nagyobb, de bőven eltörpűl Budapesthez képest. Wellingtont összesen olyan 500.000-en lakják, de ebből kb csak 300.000 az, aki Wellingtonban lakik, a többiek a környező városokban (Lower Hutt, Upper Hutt), amik szintén Wellingtonhoz tartoznak, de legalább 30 percet kell vonatozni oda.

Mivel csak szállásunk volt és próbáltuk minimalizálni a költségeket az elején, így rögtön bevásárlással kezdtük a hetet. Meg kellett állapítsuk, hogy annyival nem drágább a  közért, mint nálunk, persze erősen rá kell menni az akciós dolgokra, de abból mindig van bőven. Ami viszont botrányosan drága – az alkohol mellett – az a zöldség és a gyümölcs. Elsőre nem értettem, hogy miért kerül 1 kg alma 1000 Ft-ba, vagy miért 2000 Ft a paradicsom kilója. Aztán leesett, hogy itt most volt tél, így nem csoda, ha mindennek az ára az egekben van. Két dolog igazán olcsó, a kivi és az avocado, merthogy Új-Zéland mindkettőben nagyhatalomnak mondható.

Átlagos ebédszünet Wellingtonban

Szobakeresés Wellingtonban

Azt tudtuk, hogy az elején csak egy szobára fogja futni, pedig egy kis apartman ára nem sokkal több, mint egy nagyobb szoba ára, csak éppen egy apartmannál legalább 4-6 hónapra alá kell írni a szerződést és pár hónapot előre ki is kell fizetni, míg egy szobánál ez jóval kevesebb kezdeti költséget jelent.

Játszótér

Miután intéztünk egy-egy sim kártyát a telefonunkba el is kezdtem gyorsan bújni a helyi apróhirdetéses oldalt, hogy mihamarabb legyen szállásunk. Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy párként eléggé nehéz szállást találni. Kb 10-ből 6 hirdetés élből kizárta a párok jelentkezését, a maradékból kettő SMS-ben vagy e-mailben mondta, hogy köszi, de párok nem, szóval az arány nem volt valami bíztató. Szerettünk volna heti $200 alatt maradni, de ezt hamar be kellett lássam, hogy ilyet nem nagyon fogunk találni, vagy ha igen, akkor az olyan is lesz. Szempont volt az is, hogy legalább szekrény és ágy legyen benne, hiszen semmink nincs, így ez is eléggé leszűkitette a lehetséges szobák számát. Pár nap és pár szoba megnézése után kezdtem kicsit kilátástalannak látni a helyzetet. Szerencsére az első heti szállásadónk felajánlotta, hogy ha nem találunk szállást, akkor “kicsit” jutányosabban, de maradhatunk náluk. Bíztam benne, hogy nem kell még $350-t kifizessek a következő hétre és találunk valamit.

Belváros

Aztán jött egy bíztató hirdetés, ahol is egy fiatalokkal teli lakásban felszabadult egy hely, mert a kínai srác hazautazik. A hirdetés szerint 3 lakótárssal szoba kiadó. Gyorsan lebeszéltünk egy találkozót még aznapra, nehogy a végén valaki elhappolja előlünk ezt a remek lehetőséget. Még mielőtt beléptünk volna a lakásba beszélgettünk a kínai sráccal, aki elmondta, hogy ha kivesszük a szobát, ő mindenét ránk hagyja, az ágyát, a szekrényét, az iróasztalát, sőt még a bringáját is. Egészen kecsegtető ajánlatnak tűnt, de éreztem, hogy valami nem fog stimmelni a dologgal, túl szép, hogy igaz legyen. Aztán mikor bementünk a lakásba és szépen bemutatott mindenkinek, valahogy kicsit több volt a szobatárs, mint három. Összesen, egy 3 hálószobás lakásban mi lettünk volna a 7.-ek, merthogy a nappaliban éppen hárman is aludtak. Azért nem mondtam rögtön nemet, mert legrosszabb esetben pár hétig elleszünk ott, amíg nem találunk jobbat.

Másnapra, egy kicsit távolabb a várostól – ami 20 perc buszozást jelentett – elmentünk megnézni egy szobát. Teljesen rendben volt, duplaüvegezésű ablakok, szigetelt ház, de persze itt is volt egy kisebb bibi. A tulaj eléggé furán viselkedett, mintha valami csendes bolond lenne, aki már azt várja, hogy végre valaki beköltözzön, levihesse a pincébe és eltegye lábalól. Persze semmi ilyen nem volt, de azért inkább gyorsan elhúztuk a csíkot, mielőtt bezár minket valami elhagyatott fészerbe.

Az utolsó esélyünk és egyben az utolsó lebeszélt találkozónk bent volt a város kellős közepén egy emeletes házban. A házhoz tartozik egy úszómedence, amit a lakók ingyen használhatnak, lift, minden modern, el is csodálkoztunk már az elején. A lakás kicsit furán volt elrendezve, de tiszta volt, rendezett és főleg teljesen berendezett. A tulaj $250-ért hirdette meg a szobát rezsivel hetente, de persze – és ezt már máshol is tapasztaltam – ahogy ketten lettünk, már is felment az ára $300-ra. Szandrával úgy döntöttünk, hogy végül is jó lesz ez nekünk, ha kicsit tudunk faragni az árból. Megpróbáltam rábeszélnem a tulajt, hogy amíg nincs munkánk, addig az ára legyen $250 hetente, rezsivel, mindennel, mert korlátozottak a pénzkészleteink, és szerencsére elfogadta az ajánlatomat, így kivettük a szobát, ahol azóta is lakunk. A tulaj itt sem teljesen százas, valahogy megtaláljuk az ilyeneket, de szerencsére sok baj nincs vele, kicsit ilyen tenye-tunya, nagyranőtt, anyuka pici fia, aki eddig valószínűleg sosem élt egyedül, meg nem is a rend és a tisztaság nagy mestere, de hát ez van.

Parlament

Később, mivel a tulajnak volt még egy kiadó szobája kaptunk két lakótársat. Elsőre a kisszobát akarta kiadni, de mivel ketten voltak és gondolom jó pénzt fizettek neki, kiadta a saját szobáját, ő meg átköltözött a kisszobába, mondva, hogy Ő amúgy is csak aludni jár haza – ami nagyjából igaz is. Így aztán lett egy francia lány és egy ausztrál fiú lakótársunk. Szerencsére nem sok vizet zavarnak, a fiú kora reggel megy, késő este jön, a lány meg a legtöbbször bezárkozik a szobájába. Egyetlen baj van veluk, hogy igénytelenek, magukra is, meg a környezetükre. Én sem vagyok egy tisztaságmániás, de amikor megbeszéljük a ház rendbentartásának a feladatait, és nekem kell megcsinálni szinte mindent, mert engem már elviselhetetlenűl zavar a kosz és a mocsok, az már gáz, de ők simán elvannak benne. Meg még köszönni meg kell tanítani őket, mert az anyjuk azt nem tette meg…