Az év utolsó kirándulása – Belmont Regional Park

Még a két ünnep között, hogy nehogy otthon üljünk, kitaláltam, hogy menjünk kirándulni. Wellington és környezete teli van szebbnél szebb és jobbnál jobb túraútvonalakkal, de ez mondjuk az egész országra is igaz. Ki is néztem egy laza 20km-es sétát, amire a többiek szerencsére nem mondtak nemet, így négyen nekivágtunk a vasútállomásnak. A vonattal két mágálló után meg is érkeztünk Petone-ba, ahonnan a túraútvonal indult. Persze gyorsan neki is estünk egy-egy sörnek, hogy azt azért már ne kelljen magunkkal cipelni, merthogy sör nélkül nem megyünk sehová.

Az útvonal Petone-ból indul, keresztűl vág a Belmont Regional Parkon, majd a végén Porirua-ba lukad ki, legalábbis a mi tervünk ez volt. Új-Zélandon eléggé jól ki vannak táblázva a túraútvonalak, az utak elején és végén térképet raknak ki, de menet közben is vannak táblák, de azért nem árt, ha tudod, hogy merre mész, mert néha azért nem olyan egyértelmű. Főleg, hogy sokszor csak egy apró, narancssárga nyil jelöli a helyes utat.

Az út eleje egy szép kis kanyonban vezetett, ahol egy jéghideg, de kristálytiszta patak csordogált. Itt még találkoztunk más túrázókkal is, majd kb egy másfél órás gyaloglás után, mintha nem lenne elég a még előttünk álló 16km, letértünk az útvonalról, mert tudtuk, hogy egy apró kis víztározó és egy kis vízesés “éppen útba esik”, a Korokoro Dam. Igazándiból semmi extra nincs benne, de egy sétát megér, ha már az ember arra jár. A víztározótól visszafelé nekvágtunk a hegytetőnek, a Horokiwi Bridleway-nek, ami a maga 400m-es magasságával a környező dombok egyik legmagasabbja.

Szépen haladtunk felfelé a sűrű erdőben, ami néha olyan volt – és ezt már máshol is tapasztaltuk -, mintha esőerdőben járnánk, olyan sűrű a növényzet. Van itt minden, pálmafa, hatalmas páfrány, sokféle fa, szóval eléggé gazdag a növényvilág.  Ahogy haladtunk felfelé, egyszercsak, mintha elvágták volna az erdőt egy suhintással, eltüntek a fák és kisebb-nagyobb bokrok váltották fel őket. Itt már lassan kezdett elénkterülni a wellingtoni öböl csodálatos látványa. Még egy jó fél óra meredek elmekedő után végre megérkeztünk a hegytetőre, ahol már – szokásához híven – olyan erős szél fújt, hogy alig bírtunk megállni a lábunkon.

Fentről az egész környék belátható, csodálatos a kilátás, mindkét oldalon látható a tenger, köztük pedig a sok-sok élénkzöld domb. A hegytető megmászása után tartottunk egy kis ebédszünetet, de ahogy néztük, bőven az utunk felénél sem jártunk még, így egy kis pihenő után nekivágtunk a még előttünk álló szakasznak.

Pár domb megmászása után már láttuk uticélünk végét, Porirua-t, de azt is láttuk, hogy az út nem nagyon arra visz, amerre mi menni szeretnénk. A srácok találtak egy utat, ami elvileg a túrautvonalhoz tartozott, de ezt egy apró kis naracsszínű, műanyag táblán kívűl semmi nem jelezte. Leginkább az volt a furcsa, hogy az egész egy magánterületen, egy legelőn vágott keresztül, de mivel az iránya jó volt, a többség úgy szavazott, hogy menjünk arra.

A gerincen már állni alig bírtunk, olyan erősen fújt a szél. Viszont a lávány mindenért kárpótolt, hiszen majdnem úgy éreztük magunkat, mintha a Gyűrűk Urából léptünk volna ki. A végeláthatlan hegygerincek, a tenger, a csodásan zöld területek. Ahogy haladtunk szépen felfelé egyre több és több birka vett minket körbe. A birkák úgy pettyezték a zöld legelőt, hogy néha a zöld füvet alig lehetett látni. És nem szívbajosak a birkák, a legmeredekebb lejtőkön is felmennek, csak hogy legelésszenek.

Persze a nagyokosok kitalálták, hogy nehogymár ne próbáljunk meg legalább egyet megfogni, mintha az olyan nagyon egyszerű lenne. Így aztán elindult a bírkabekerítő hadművelet. Próbáltuk őket körbezárni, szépen lassan, mintha ott sem lennénk, aztán egyszerre nekiindultunk és próbáltunk legalább egyet megfogni, de persze nem sikerült. Mondjuk nem tudom, hogy mit csináltunk volna vele, de a végén már így is fetrengtünk a nevetéstől.

A hegytető után már lefelé mentünk a dombról, ami azt jelentette, hogy lassan megérkezünk uticélunk végére. Lefelé menet még egy apró patakocskánál megálltunk, mert a nálunk lévő sört valahogy le kellett hűteni iható hőmérsékletűre. Ez meglepően gyorsan ment, köszönhetően a majdnem jéghideg pataknak. Persze a Laci nem bírta most sem megállni, hogy ne gázoljon bele, de szerencsére azért eléggé kicsi patak volt és sokáig azért Ő sem bírta a hidegben. Innen már tényleg nem volt messze a város, tehát mondhatni megérkeztünk Porirua-ra.

Már alig álltunk a lábunkon, de Szandra még persze le akart menni a tengerpartra, így aztán szép lesétáltunk, gondoltuk, hogy majd kicsit legalább a lábunkat megáztatjuk a hideg vízben. Hát nem jött össze, mert az egész tenger teljesen vissza volt húzódva, mert apály volt, így ha tengert akartál érezni a lábaddal, akkor max a sártengeren átgázolva tudtál volna bemenni a vízbe. Mindegy, mázli, hogy a közért legalább közel volt és tuttnk venni hideg sört, így szépen leültünk a partra és vártuk a vonatunkat, amivel hazamehetünk. De csak haza mehettünk volna, mert a vonat nem jött. Mint kiderült pályafelújítási munkák voltak, így pótlóbusz járt, ami meg elsőre nem akart felvenni minket, mondván, hogy ez nem az a busz, mert ez mindenhol megáll. De a végén azért csak kiderült, hogy ez a jó busz, így – megspórólva a vonatjegyet – hazajutottunk.