Északi kirándulás – 3. rész

Valahol Russel közelében ébredtünk, de közel sem ott, ahol szerettünk volna. Sikerült korán kelni és hamar elindulni, így szerencsénkre olyan napfelkeltét láttunk, hogy azt hittük a mesében vagyunk. Gyönyörű fények, gyönyörű színek, ahogy a felkelő nap megfesti a tájat, a sok kis öblöt, egyszerűen mesés. Bay of Islands az egyik olyan hely, ahová még biztosan vissza fogunk menni eltölteni egy pár napot.

Új-Zélandnak az a különlegessége, hogy a felhők nagyon alacsonyan vannak. Egy 3-400 méteres hegy tetejét már néha nem is lehet látni, mert eltakarja a felhő. Hát sikerült ezen a csodás reggelen nekünk is belefutni egy ilyen felhőbe, de ehhez még nem is kellett egy hegyre felmenjünk. Eléggé félelmetes látványt nyújtot, ahogy a verőfényből egyszer csak eltűnik előttünk az út és alig látjuk, hogy mere lehet menni.

Russell

Végre megérkeztünk Russellbe, és mivel nem reggeliztünk úgy döntöttünk, hogy beülünk valahová enni. Itt amúgyis eléggé nagy divat, hogy az emberek hétvégenként – de sokan akár hétköznap is – egy kávézóban reggeliznek, mondhatni nem kevés dollárért. Hát de mit ne mondjak, néha megéri, mert olyan kiadós reggelit kap az ember, hogy utána egy jó darabig biztosan nem akar enni.

Russell amúgy egy nagyon helyes és csodálatos kisváros a maga kis tengerpartjával, kikötőjével, a vízre néző teraszos éttermeivel. Igazi meseváros, de mondjuk  azon kívül, hogy beülsz valahová, megnézed a naplementét, elsétálsz abban a három utcában, ahol van valami vagy esetleg befietsz egy hajókirándulásra a környező szigetre, nem igazán lehet mit csinálni, így mi is inkább Paihia felé vettük az irányt. Ha az ember gyalogosan van, akkor komppal át lehet menni direkt, ha nem, akkor Okiato és Opua között jár egy másik komp, amin autóval is lehet utazni.

Paihia – Haruru

Paihia, ahogy azt már Bay of Islands városkáiban megszoktuk gyönyörű tengerparttal rendelkezik. Meg is áltunk egy kicsit gyönyörködni. Ha nem lett volna ennyire sűrű a program, akkor biztos bérelünk egy kajakot és kicsit bemegyünk tengerbe, de sajnos eléggé szorított az idő, így csak a lábunkat mártóztattuk a már északon sem olyan meleg tengerben.

Innen nem messze van Waitangi, ami egy nagyon híres város, mert itt írták alá 1840-ben a brit Korona képviselői és a Maori törzsfők azt a szerződést, amit ma Új-Zéland alapítói dokumentumának tekintenek. Gondoltuk, hogy mi is megnézzük, de mint kiderült, ez egy igaz túristalehúzás, $35-ért megnézhetsz egy kis házikót meg mindenféle maori szobrot, faragást meg ilyeneket.

Waitangi-t kihagyva Haruru felé mentünk, ahol megnéztünk egy újabb vízesést. Ha több ideje van az embernek, akkor befizethet egy kenu túrára, ahol egészen felevezhet a vízeséshez, de kenu nélkül is el lehet sétálni a vízesés széléhez.

Kerikeri

Haruru-ból Kerikeri-be vettük az irányt, ahol elsőnek megnéztünk egy kézi csokimanufaktúrát. Persze egy csokigyárból nem jöhetsz el csoki nélkül, igaz, hogy arany árban mérik a csokit, de ez legalább olyan csoki, amit visszasír az ember. Mivel vasárnap volt szerencsénkre belefutottunk egy kis vásárba, ahol mindenféle kézzel készített, őstermelői, meg egyéb jóságot lehetett kapni. Mondanom sem kell, hogy onnan sem jöttünk el üres kézzel.

Következő uticélunk egy szubtrópusi kert lett volna, de valahogy az istennek sem akarta, hogy megtaláljuk, ehelyett viszont megtaláltuk Új-Zéland legrégebbi kőépületét, amit 1832 és 1836 között építettek.

Visszafelé innen volt egy tábla, hogy Subtropical Restaurant, és a térkép is azt mondta, hogy a kertnek is ott kell lennie, így rápróbáltunk. Hát ott is volt, csak éppen az éttermet körbeölelte a trópusi kert és ha akartál, akkor szabadon járkálhattál a kertben. Mindenféle trópusi növény megtalálható, apró kis ösvényeken lehet körbemenni. Érdekes volt látni, hogy a különleges mikroklímának köszönhetően még akár a banán is képes megteremni itt.

A szuptrópusi kertből persze hová máshová mehettünk volna, mint egy vízeséshez. Szép volt, szép volt, de ez már a sokadik volt az elmúlt pár napban. Mondjuk ennek a különlegessége, hogy ha kicsit bátrabb vagy és jól tudsz kapaszkodni, akkor be tudsz mászni a vízesés mögé, ahol egy aprócska kis barlang van.

Kauri fák és Hundertwasser

Kerikeri-től pár kilóméterre van a Manginangina Kauri Walk, ahol végre igazi, hatalmas Kauri fákat lehet találni. És nem csak egyet, hanem egészen sokat. Sajnos ezeket az ősi, több ezer éves fákat eléggé rendesen kiirtották, valamint sok ki is pusztult, így próbálják a már megmaradtakat a lehető legjobban megvédeni. Persze itt sem álhattuk meg, hogy ne kezdjünk el fákat ölelgetni. Megéri egy pár percre leülni és csöndben magunkba szívni az ősi fák energiáját.

Csináltam egy körpanorámát a fákról, amit itt lehet megnézni.

A Kauri erdőből Kawakawa felé vettük az irányt, merthogy itt található a a deli féltekén az egyetlen alkotása a híres osztrák művésznek. Hunderwasser egyébként itt töltötte élete utolsó 25évét.

Persze nem is mi lennénk, ha simán megérkeztünk volna Kawakawa-ba. Valahol elnéztem egy kanyart – megint – és persze – megint – elmentem rossz irányba. Meg akartam fordulni, de itt olyan vékonyak az utak, hogy a kocsi hátulja leért az aszfaltról és jó hátsókerekes autó módjára sikerült elásni magunkat, keresztben, az út kellős közepén. Szerencsére hamar jött két autós, akik segítettek kitolni a sleepervan-t. Szandra ült elöl a kormánynál mert én is segítettem tolni a kocsit, de persze voltam olyan hülye, hogy bénán toltam és amikor a kocsi kicsit visszagurult, kinyomta hátra a vállam. Azt hittem, hogy eltörtem a vállam, de szerencsére nem, Szandra a nagy izgalomra való tekintettel megnyerte a vezetés lehetőségét egészen Kawakawa-ig.

Kawakawa volt az utolsó hely Auckland-től északra, amit meg akartunk nézni, így este már nem volt más választásunk, mint egészen a Coromandelig, vagy legalábbis a közeléig elautózni. Ennek örömére igénybevettük Új-Zéland egyetlen fizetős autópályálát, ahol a kemény kb 20km-es szakaszért majdnem $3-t kell fizetni. Viszont ez legalább rendes autópálya, van két sáv irányonként, elválasztósáv és nyugodtan lehet menni a megengedett 100km/h-val. Egészen jól meg lehet amúgy tenni ezt a bő 200 km-t, mert Auckland mellett azért normálisabbak az utak, lehet haladni is.

Az éjszakát Auckland alatt töltöttük egy kempingben, éppen ezen a napon volt a teljes holdfogyatkozás itt, de mivel valamikor az éjszaka kellős közepén volt, már nem volt erőnk ébren megvárni.